Apufilm
Első kép
Húzom az időt, berakom a mosásra váró ruhát a gépbe, komótosan felöltözöm, ellenőrzöm, hogy tényleg lekapcsoltam‑e a villanyokat a lakásban. Bezárom magam mögött az ajtót. A Kolosy téren felszállok a hatvanas buszra. Nyugodtan leülhetek bárhova, a 7-től 8-ig tartó zsúfoltságnak nyoma sincs. A gyerekek már ott ülnek az iskolapadokban, szüleik pedig a főváros munkahelyein. A Batthyány téren süt a decemberi nap. Csak egy-két sehova sem siető férfival és nővel találkozom. Mielőtt lemennék a metróba, elszívok egy cigit. Háromnegyed tíz van. Eddig minden nap odaértem kilencre anyámhoz, hogy felhívjam a kórházat. Tudom, hogy nincs mitől tartanom. Gondolatban százszor elpróbáltam, mit fogok mondani az orvosnak. Volt időm felkészülni, hiszen apu már kilencedik napja kómában van. Azóta azon töprengek, vajon hogyan reagáljak akkor, ha az orvos azt mondja, hogy apu meghalt. Tudom, hogy anyámék várnak, mégis abban reménykedem, talán ma megúszom a telefonálást.
Második kép
Tíz éve vágom apu haját. Anyámon kívül csak nekem van fizikai kontaktusom vele, a kötelező születésnapi puszin kívül azelőtt sose értünk egymáshoz. Nem, ez nem igaz. Egyszer mégiscsak előfordult. Tizenhat évesen teherbe estem, s az abortusz után, amikor hazaengedtek a kórházból, apu bejött a szobámba, megsimogatta a fejem, és megkérdezte, hogy vagyok. Nem sokat kell vacakolnom ebben a sötét fürdőszobában, ripsz-ropsz elkészülök a frizurával, gondolom, és egyáltalán nem élvezem, hogy ki van szolgáltatva nekem. Szeretnék minél előbb túl lenni a dolgon, addig is beszélek, beszélek, mintha a szavaimmal akarnám ellensúlyozni a fizikai közelséget. Érzem, hogy ez nem sikerülhet, mégis újra meg újra a szavakat hívom segítségül, hogy megnyugtassam aput, aki merev háttal áll a tükör előtt, a fejét egy milliméterrel sem fordítaná el semmilyen irányba.
Harmadik kép
Nem pergett le élete filmje a halála előtt. Csak egy hatalmas, meztelen talpat látott aláereszkedni az égből, amely lassan, de biztosan közeledett felé, hogy agyontapossa. Egy hónappal a kómába esése előtt mesélte el ezt az álmát. Az arcát eltorzította a rémület.
Negyedik kép
Apu olyan, mint a hegedű. Nehéz megszólaltatni.
Ötödik kép
Nem őrjönghetek, nem tehetek szemrehányást anyámnak és a nővéremnek. A férjem is megérkezett időközben, aminek egyáltalán nem örülök. Egy szempárral több mered rám. Nincs bátorságuk megkérdezni, miért késtem. Anyu kimegy a szobából, bejön a szobába, hirtelen megfordul, kisiet a konyhába, aztán visszajön. Leülök a telefonhoz. Tárcsázom a kórház telefonszámát. Kicsöng. Kovács doktor úrral szeretnék beszélni, mondom, s magam is megdöbbenek azon, milyen határozott a hangom. Kapcsolják az orvost, aki tapintatos hangon bejelenti, hogy apu éjjel meghalt.
Hatodik kép
A függöny szétnyílik, ott állok a színpad közepén, egyedül. A dráma csúcspontja következik, százszor elpróbált nagymonológom. A közönség lélegzet-visszafojtva figyel, miközben arra gondolok, milyen jó lenne nem szólni semmit, csak várni, ki tudja, mire. Talán egy kérdésre, amelyben ott a válasz is. Mert ott az a szakadék a között, hogy mi vagyok mások szemében, és mi a magaméban. Szédülök, és mohón áhítozom arra, hogy levehessem a fátyolt. Hogy végre átlássanak rajtam, összezsugorítsanak, s talán meg is semmisítsenek.
Minden hangsúlyom hazugság lenne, árulás. Minden mozdulatom hamis, gondolom kétségbeesetten. A nézőtérről felém áradó feszült várakozás perzseli a bőrömet, nem halogathatom tovább.
Hetedik kép
Majd azt fogom mondani, szerencsére apu meghalt. S akkor meghallom a hangomat, amely olyan idegen, mintha soha életemben nem hallottam volna:
„Szerencsére apu meghalt." Majd azt fogom mondani, így a legjobb. „Így a legjobb." Majd azt fogom mondani, szerencsére apu meghalt. „Szerencsére apu meghalt." A közönség meg van döbbenve, de tapsolni nem mer. Nincs sírás, nincs megkönnyebbült sóhaj, csak elismerés van. A színpad közepén álló színésznő jéghideg kíméletlensége ámulattal tölti el a lent ülőket, az a fajta csodálat, ami az erőnek szól. Hallgatnak, miközben ízlelgetik a mondatot: „Szerencsére apu meghalt."
