Rapai Ágnes: Ilma Vronszkaja*
Ma kitaláltam egy orosz költőnőt, a 20. század elején élt, még nem döntöttem el, hogy Jeszenyinbe lesz-e szerelmes, vagy Majakovszkijba. De, most döntöttem. Mivelhogy Ilmának Jeszenyinre esett a választása, hát legyen ő. Úgyis jobb pasi. Majd berakom a facebook Vonzó férfiak csoportjába.
Ilma Vronszkaja: Nem kell a fényed…
Nem kell a fényed, csupasz árnyam
Fekszik a földben, mélyre ásva.
Inkább a csended kell nekem ma.
Sötét emlék legyen a társam.
Facebook regény
(2010 július 3-tól július 14-ig)
Drága Szergej Alekszandrovics,
Ne haragudjék, hogy kopogás nélkül rontok be Magához - kérem, nézze el ez egyszer (ígérem, többé nem fordul elő, mert több levelet én már sose írok Magának!), bocsásson meg a túl közvetlen megszólításért; higgye el, százszor is meggondoltam magamat, a papírkosár tele van összegyűrt leveleimmel, úgy voltam vele, hogy akartam is írni, meg nem is.
Most sóhajtottam, hogy erőt merítsek a friss levegőből – kint ülök a kertben, de nem kell félnie, nem ecsetelem virágaim szépségét, szót se ejtek a csivitelő madarakról, jól tudom, hogy nem vagyok író, úgyhogy nem szeretném gyönge szókincsemmel zaklatni.
A barátnőmet látogattam meg a minap, szokásos helyén, a könyvtárszobában várt rám. Leültem mellé a kanapéra, és miközben hallgattam a beszédét, semmi másra nem tudtam figyelni csak egy könyvre, amelynek zöld borítója volt. Nem lehet az efféle érzést tudományosan megmagyarázni, nincs az a tudós, aki meg tudná fejteni, miért vonzott engem a Maga könyve! Felálltam, és mint akit valami titokzatos erő húz, elindultam a könyve felé. Nem kérdeztem semmit, ilyen illetlen voltam, hanem azonnal levettem a polcról, magamhoz szorítottam, és köszönés nélkül kiszaladtam a lakásból.
Egész nap csak nézegettem a borítót, a verseket nem mertem elolvasni, ki mondhatná meg, miért viselkedtem így? Fogalmam sincs. Nem tudom, és nem tudom. Bárhogy töröm a fejem, nem emlékszem arra, hogy valaha is előfordult volna velem ilyesmi, de még ehhez hasonló sem, pedig – anyám szerint – furcsa kislány voltam…
Nem szeretném a drága idejét hosszú levelemmel elrabolni, ezért csak annyit érzek szükségesnek megírni, hogy éjszaka nem bírtam elaludni, annyira izgatott, vajon milyen versek lehetnek a könyvében. Felkapcsoltam a villanyt és remegő lélekkel elkezdtem olvasni.
Szergej Alekszandrovics, nem részletezem, mit éreztem sorai olvasása közben! Nem akarom, de nem is lennék képes szavakba önteni (nem szeretem ezt a kifejezést, de látja, ennél jobb nem jut eszembe), mit hozott elő belőlem, valahonnan nagyon mélyről a Maga zseniális költészete. Csak a hálámat szerettem volna kifejezni, hogy megírta nekem - igen, így érzem, mindet nekem írta! – csodálatos verseit.
Nagy szeretettel minden jót kívánok az életben:
Ilma Vronszkaja Az első találkozás
„Jaj, a hold az ablakon belebben,
majd kiszúrja szememet a fény.
Mindenem a pikk-dámára tettem,
De káró-ászt húztam én szegény.”
Bár a fájdalomtól megremegtem,
lázam lett és utáltam magam -
képzeletben máris megszerettem,
és mindenféle gusztustalan
játékot is űztem önmagammal,
pedig tudtam, hogy ezt nem szabad.
Mint a tenger hullámzott a paplan,
ellenkezve megadtam magam.
Jaj, a hold az ablakon belebbent,
majd kiszúrta szememet a fény;
mindenem a kézleletre tettem,
így zuhantam nagyon mélyre én.
Kedves Ilma,
Köszönöm a leveledet, igazán megható, amit írsz. Hát ennyire tetszettem neked, galambocskám? Csak az a baj, hogy épp a legérdekesebb résznél hagytad abba. Örülnék, ha kifejtenéd, mit éreztél éjjel a puha ágyikódban.
Ölellek, Jeszenyin.
Ilma Vronszkaja: A stílusával átkarol
Az arcát én nem ismerem,
drága barátom, csak szép kezét.
Tudom, virágot félve tép,
sóhajt, gyengéden megkötöz.
Most félrelép. Hát istenem!
A stílusával átkarol.
Míg más csupán ötöl-hatol,
Ön a lényeg fölött köröz.
Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
Inget visel? Vagy tweed zakót?
Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
Szerelmes férj? Netán facér?
A könyv felénél tartok épp.
Az ötvenedik oldalon.
Magával lenni jó nagyon!
Magával lenni jó nagyon!
Második levélváltás
Kedves Szergej Alekszandrovics,
nem akartam hinni a szememnek, amikor Ljusza, a cselédlány beszaladt a szobámba a levelével. Abban a pillanatban megszűnt számomra létezni a külvilág, kipirosodott az arcom, összeszorult a gyomrom, és szinte megsüketültem a saját szívverésemtől. Pedig a házban nagy zsivaj volt, éppen a húgom születésnapját ünnepeltük aznap, december 28.-án töltötte be a 16. évét. Rengeteg rokont meghívtunk és jöttek is, gyerekekkel, anyákkal és nagyanyákkal, gondolhatja… Irinánknak elég súlyos lelki bajai vannak, ezért is látta szükségesnek édesanyám, hogy szép ünnepe legyen. Irina sajnos annyira kiszámíthatatlan leányka, egyik pillanatról a másikra változik a hangulata, már elvittük különféle Szentpétervári orvosokhoz, de egyik sem tudott segíteni rajta.
Kicsit elkalandoztam, ne haragudjon. Ott tartottam, hogy néztem a borítékot, és a betűiből próbáltam következtetni arra, vajon hogyan nézhet ki? Őrültség, ugye? Igen, az. Maga helyett is válaszolok, mert nincs itt mellettem. Szép férfinak gondolom, mert a költészete alapján mást nem feltételezhetek. Épp meg akartam csókolni a borítékot, amikor bejött Katalin nagynéném, és kíváncsian nézett rám. Szergej Jeszenyin? Ki az? Hát egy költő! És miért írt neked, talán ismered? Nagyon tetszenek a versei, nénikém, és megírtam neki, ő pedig most válaszolt. Nyisd már ki! Mire vársz?
Szergej Alekszandrovics, bármily meglepőnek tetszik is, nem bírtam megtenni. Legszívesebben elraktam volna a levelét a párnám alá, és sose olvastam volna el. De azért a kíváncsiság is hajtott, akárcsak egy szerelmes nőt, ne lepődjön meg, hogy ezt írom, mindig úgy fogalmazok, ahogy a pillanat diktálja. Én is elkezdtem verset írni, még aznap éjjel, amikor elolvastam a verseskönyvét. Mintha megszólalt volna bennem egy hang, s én írtam, amit mondott. De nem akarom én a verseimmel is zavarni, ne féljen. Csakis magamnak írom őket, és sose mutatom meg senkinek se! Mégis kicsit gyerekesen viselkedem, s emiatt most szégyellem magam.
Katalin néném felnyitotta a borítékot, és felolvasta a levelét. Az öröm és a szégyen együtt törtek rám, nem tudtam megszólalni, majdnem elsírtam magam. De erőt vettem magamon, és elmeséltem, miket írtam Magának. Katalin néném átölelt, és megcsókolt, jól van, aranyom, na, nyugodj már meg, hát látod, válaszolt neked! Igen. Válaszolt. Csak azt nem tudom, miért ilyen stílusban. Azt hiszi, hogy éretlen gyermek vagyok? Ugyan, kincsem, csak vicceltem az előbb, mindenki tudja, ki az a Jeszenyin, akkor pont én ne tudnám? Most Amerikában van, azért tegezett le. Ott tegezik egymást az emberek. Nekünk, oroszoknak, ez persze elképzelhetetlen, de nekem tetszik, talán itt is be kéne vezetni. Igyál egy kis vizet, Ilmácskám, aztán válaszolj a Te Jeszenyinednek! És megsimogatta az arcomat, majd magamra hagyott.
Nagyon szépen köszönöm, hogy válaszolt, remélem, sok szép vers születik Amerikában.
Szeretettel:
Ilma Vronszkaja
Drága Ilma,
igencsak megörültem gyönyörű levelének. Magam előtt látom az egész családot, hallom, ahogy a gyerekek szaladgálnak és nevetve játszanak, még a sütemény és a tea illatát is érzem!
Csodás születésnap lehetett. Valóban csak a megszokás íratta velem azt, amit most már, ha tetszik, ha nem, áthúzok! Drága Ilma, írjon még nekem. Hiányzik nekem az orosz szó, különösen egy ilyen kedves és okos nő szájából, mint Ilma Vronszkaja. Ugye nem baj, hogy ezt írom? Meg ne haragudjon! Én itt verset írni nem tudok, nekem szükségem van az otthoni illatokra, színekre. Azt hiszem, Magába szeretek. Ne vegye zokon a stílusomat, én is hasonlóképpen vagyok az írással, mint Ilma, azonnal a papírra vetem, amit gondolok. Szeretnék most ott lenni, és nézni az arcát, ahogy olvassa a levelemet. Csak egyetlen dologtól tartok, hogy nem ír többé.
Ne tegye ezt velem! Kérem, írjon még!
A Maga Jeszenyine.
Vronszkaja távirata Jeszenyinnek
jeszenyinem stop megkaptam taviratat stop ne igyon annyit stop dunchan utalatosan viselkedett stop szeretem magat stop ilma vronszkaja
Ilma Vronszkaja: Te fonódj a szél hajába
Te fonódj a szél hajába
Te hajolj a víztükörre
Miután napom kilobbant
Te vigyázz a gyenge tűzre
Kopogó kövek zenéje
Halak éjed ablakában
Ma a semmi hang kolompol
Feketén a félhomályban
Dobolása árnykezeknek
Huhogása árnymadárnak
Kerek alma éjnek ágán
Guruló gyümölcs az álom
A nyomában ott a sárkány
Zakatolva száll az égbolt
Közelében ott a füstcsík
Tetején a hold kolompol
Te fonódj a szél hajába
Te hajolj a víztükörre
Miután napom kilobbant
Te vigyázz a gyenge tűzre
Ilma Vronszkaja: Nyugodandol
nyugodandol
kedved halva
gyönyörökben
nem tenyészel
sóhajiddal
letakarva
hóvirágos
szemfödéllel
fejcsüggedten
kínba fúltan
ábrándoktól
levetetten
virulásid
elcsapottan
se a földön
se az égen
jeszenyinem stop megkaptam taviratat stop ne igyon annyit stop dunchan utalatosan viselkedett stop szeretem magat stop ilma vronszkaja
Egyetlenem,
elküldöm neked legutóbbi versemet, nem törődöm én már evvel a megveszekedett némberrel! Aki képes arra, hogy levelemet tűzbe dobja, az műveltségből leszerepelt előttem, emberségből pedig a legrosszabb osztályzatot érdemli. Gondolatban mindig veled vagyok,
ugyanazt érzem, mint amiről beszámoltál, édes szerelmem, dehogy beteges, amit írsz, már hogy volna az? Egészen felizgattál, úgy, hogy majdnem elégtem értetted, sajogsz és simogatsz, majd olyan csapást mérsz rám, mintha villám sújtana – üss csak belém, mert rossz vagyok, a fájdalom is édes nekem ha Tőled ered, a hiányodba belepusztulok, csókolom mindenedet, Te drága;
féltékeny vagyok a paplanodra, Jeszenyin.
UTAM
Megáradt éveim
medrükbe visszalépnek.
Én, a mezők fia,
fészkem idézgetem.
Versem, te most
lassúdan elbeszéljed
az életem.
Süppedt parasztház
hóviharos éjben.
Elfeketült ikon.
Szelídke mécsvilág.
De jó, hogy őrzöm,
most is érzem gyermekkoromnak illatát.
Körös-körül
fehéren izzó hó süvölt.
Kandur... Anyó...
Meg én: kilencéves legény.
A nagyanyám
egy pusztai dalt zümmögött
s elbóbiskolt
tulajdon énekén.
Tetőnk fölött
vad orkán zúgott.
Rémlettek táncoló kisértetek.
Akkor a cár
Japánnal háborúzott,
és láttak távol sírokat
a holtravált szemek.
Nem tudtam akkor,
mily sötét üzelmek
ülnek hazám fölött
véres, iszonyu tort.
Rjazányi szép mezők,
zengő gabonaföldek,
parasztok - énnekem
a haza ennyi volt.
Nem tudtam én, csak azt,
hogy istenigazából
gyaláz szegény paraszt
cárt, istent, ördögöt.
De válaszul
csak mosolyog a távol,
s híg-sárga hajnalunk
a rozsmezők fölött.
Először
akkor írtam verseket.
Érzések árja vitt,
szédült szegény szivem.
S szóltam:
ha nékem ez rendeltetett,
szavakba öntöm mindenem.
Ó, ködbetűnt napok!
De messze elmaradtak!
Emlékszem, mily busan
sóhajtott nagyapám:
”Szamárság...
De ha fejed erre adtad
a rozsról írj,
a csődörről, komám!”
De jólesett
múzsáról álmodoznom!
A csendben szép
ábrándot szőttem én:
gazdag leszek,
híres leszek, s a szobrom
ott áll Rjazányban,
Rjazány főterén!
Tizenötéves voltam, és
szerelmes szörnyümódon.
Nagy dolgokat
tervelt merész szivem:
én azt a lányt -
amint lesz erre módom -
megkérem és
feleségül veszem.
Új évek jönnek,
új arcot mutatnak,
más fény telít
megmásult éveket.
Én, vándora poros dűlőutaknak
fővárosomban
szereztem hírt-nevet.
Új kór gyötört:
a költő-szomorúság.
És mentem sokfelé;
más országokban hátha más...
Búcsú, találkozás -
minden csak hívság,
vallottam én,
s hogy a világ: csalás.
Megtudtam akkor:
Oroszföld - mi az.
S mi az ára a dicsőségnek.
És lett igaz
hitemből fájdalom,
keserü méreg.
Mit ér nekem,
hogy költő a nevem?
Nélkülem is elég a lim-lom.
Pusztuljak hát,
csak a...
De ne,
Rjazányban mégse álljon szobrom!
Oroszföld... cár...
Nehéz kereszt...
Gőgtől tokás nemesi arcok...
Mit bánom én!
Moszkvám, fogadd be és szeresd
a féktelen parasztot!
Hadd lássuk,
ki marad felül!
S versem birokra kelt
a szalonok hadával:
csiklandozott fintorgó orrokat
illetlenül
rjazányi csődörök
szúrós szagával.
Talán nem tetszik?
Elhiszem!
Jobb illatú az Origan,
s a rózsák!
De hiszen, hogy kenyeretek
ízes legyen:
nálunk a földet... hm...
trágyával sózzák...
Új éveink
hoztak olyan csodát,
hogy azt elmondani
a nyelv dadog.
Ledöntötték a cárok trónusát
bilincs-zúzó
erős munkáskarok.
Idegen földeken
már untam a csavargást.
Szülőfalu!...
S elindult fáradt lábam...
Itt várt a tó fölött
a nyír, a zöldhajú,
fehérke rokolyában.
Hej, ez a nyír!
A pőre törzse, melle!
A lányoké,
az sem ilyen fehér!
A fénybefúlt
mezőkről útrakelve
porzik felém
egy sor rozsos-szekér.
Az úton emberek.
Már nem ismernek engem.
Fiatal parasztasszony
jön szembe, rám se néz...
Valami áram
borzongatja testem,
különös reszketés.
Ő volna?...
Lépdel, lesüti szemét.
Nem szólitom meg.
Hadd menjen szegény...
Nélkülem is
lehet elég keserve:
Ott látom nyűgös életét
az ajka szögletén.
Estefelé
sapkám jó mélyre rántom:
ne lássa senki meg
szemem fagyott tavát.
Úgy ballagok
a letarolt határban,
hallgatom, csengve hogy szalad
az ér tovább.
Tudom, tudom...
Már búcsut int
az ifjúság nekem.
Ideje már derék
munkába fognom,
hogy féktelen, szilajszavú dalom
tömör zengéssé komolyodjon.
S falum újfényű hajnala
töltsön meg új erővel,
s repüljön ezzel versem úgy,
mint hajdan a
rjazányi csődörök dícséretével.
RAB ZSUZSA fordítása
Ilma Vronszkaja: Az elnyújtózó, forró…
az elnyújtozó forró meztelenség
ott lüktetett a habzó levegőben
emelt zuhant betöltött még erősen
markolt hogy leejtsen lobogva testén
ültem egy fölmeredő fénylő alak
valami játékos szent esztelenség
hullámzott tolultak magasba fensé-
ges hangzásban rajzó áttetsző halak
már ellökött még engedett magamhoz
amint sodort átszűrődött arcomon
és megérkezett de tudtam nincs jelen
akkor hirtelen hozzáért a naphoz
a part elsötétült és fentről korom
hullt szemhéja mögött megpihent szemem
Jeszenyin fotója megérkezett!
Drágám, képzeld csak, most kaptam meg a hajón elhagyott fényképet. Nem tudom, mikor ejtettem ki a pénztárcámból, de egy kedves magyar hölgy, várj egy pillanatra, megnézem az aláírást a levélen!
Már itt is vagyok! Demcsák Katalin a feladó, megtalálta, kinyomozta a címemet és már el is küldte nekem. Rövidke levelet is írt hozzá, mit tesz isten, ő is az irodalommal foglalkozik, akárcsak mi ketten, édes angyalom. Ha nem születtem volna eleve misztikusnak, most biztos elgondolkodnék azon, vajon mily hihetetlen egybeesések vannak az életben! Boldog vagyok, hogy ilyen figyelmes emberek is élnek közöttünk, édes galambocskám; de nem is írok tovább, hanem feladom neked a fotót.
Mondtam már, hogy szerelemmel szeretlek?
Jeszenyin
Az első képeslap
Drágám, rosszul lett a húgom, be kellett vinni a kórházba, most nem tudok hosszan írni. Csak elküldök neked fényképet, amelyet Nadrág faluban csináltam a magyar rokonokról. Nagymamám Erdélyben született, ami azt jelenti, hogy egy kicsit magyar is vagyok, erre utal a nevem, szeretettel:
Ilma
Édes, egyetlen Ilmám!
Mi történt? Remélem nem nagy a baj, add át jókívánságaimat a húgodnak, jaj, csak nehogy tragédia történjék! Bárcsak ott lehetnék, hogy segíthessek! Vigyázz magadra, egyetlenem. Szeretem a magyarokat. Petőfi nagy hatással volt rám, jóllehet a költészetemen ezt nem veszi senki se észre. De hát mit is várhatunk a kritikusoktól? Semmit. Semmit. Minél előbb jelentkezz, írj nekem jó hosszú leveleket, már ott tartok, hogy a szavaid nélkül megfulladok!
Ölel és csókol
Jeszenyin.
Negyedik levélváltás
Egyetlen Szergej Alekszandrovics!
Fogalmam sincs arról, hol vagy, visszajött a levelem, ez borzasztó.
Mit rontottam el, Szergej, mivel bántottalak meg?
Miért nem vagy hajlandó átvenni a levelemet? Mi történt?
Ezen gondolkodom már napok óta, olyan vagyok, mint aki megbolondult.
Irina már itthon van, Iván Petrovics professzor azt mondta, csak pihenésre van szüksége. Fölösleges volt bevinnünk a kórházba, mert a betegek látványa és a sivár kóterem meg a rossz koszt tovább rongál a hangulatán. Inkább hozzuk haza, és vidítsuk fel. Mintha olyan könnyű dolog volna! Irinának mindig voltak ilyen periódusai - magamat hibáztatom emiatt is! Képzeld, már arra vetemedtem, én elátkozott lélek, hogy titokban ellopom a nyugtatóját és beszedem, olyan melankolikus vagyok.
Nem törődöm a húgommal! Még akkor sem, amikor az ágya mellett ülök! Undorítónak érzem a lelketlenségemet. Nem izgat, mit akar, csak fogom a vékony karját, vizes ronggyal megtörölgetem a forró homlokát, de elfordítja ilyenkor a fejét, mint aki érzi, hogy máshol jár az eszem. Átlátott mindig rajtam. Most is tudja - a vibrálásomból pontosan következtet a lelki állapotomra. Kiültettem a kertbe egy sárga tulipánt, de elhervadt, mert elfelejtettem meglocsolni. Nézem a haldokló virágot, innen, az ablakomból. Én is olyan vagyok, mint ő. Még ki sem nyílt, már meg is öregedett, és nemsokára meg fog halni. Nem szeretem a vágott virágot. Apuskától is azt kérem, nekem ilyet ne vegyen. Mert az elmúlásra emlékeztet, a szépség múlandóságára; nem kell! Olyan dolgokat szeretnék csak látni, mint a Maga versei! Nekem csupán az látszik szépnek, ami érdekel - a halandókkal nem törődöm. Úgy szeretnék írni, hogy felkeltsem a figyelmét, az is eszembe jutott, hogy idézek néhány elismerő kritikából, amelyek egytől egyig a Maga kiválóságáról szólnak, teletűzdelem egy-egy Jeszenyin sorral a levelemet, azért, hogy figyeljen rám.
De lemondtam erről is. Mert túl átlátszó lenne!
Tudom, nagy hibát követtem el, csak azon rágódom éjjel-nappal, vajon hol követtem el azt a nagy hibát. Nem kellett volna olyan közvetlennek lennem. Mert, hogy jövök én ahhoz?! Nem szabad kitárulkozni, ráadásul egy idegen előtt, nem szabad leírni az érzéseimet, de én folyton kiadom magamat. Gyűlöletes. Nem is csodálom, hogy megijedt. Igaza van. Ne írjon többé. Nem érdemlem meg.
Sok boldogságot kívánok Magának (már tegezni se merem!), írjon minél többet, hogy legalább a verseit olvashassam. Legalább úgy maradjon velem.
Sose felejtem el, örökké nagyra becsülöm a legnagyobb orosz költőt.
Tiszta szívemből kívánok minden jót Magának.
Ilma Vronszkaja
Drága kedvesem!
Ó, hát én vagyok a hibás! Miképp is juthatott ez a butaság az eszedbe? Egyes egyedül én tehetek mindenről, mivelhogy csapot-papot hátrahagyva visszamenekültem Moszkvába, még a bőröndömet sem hoztam magammal, csak egy vállra vethető táskát, amelyben a legszükségesebb holmimat tartom. S mi kell vajon nekem? Semmi. Csak egy füzet, toll és tinta. Úgy éreztem magamat Amerikában, mint egy sártengerben, amiben elsüllyedek, ha egy perccel is tovább maradok, végképp elnyel. Huszonhat évesen nem mertem a tükörbe nézni, olyan voltam, akár egy aggastyán, aki végigkínlódta a maga sivár életét.
Megutáltam a nyugati művészeket! Hülye sznobok mind, azt hiszem, csak egy részeges orosz forradalmárt akartak látni bennem, és mást nem is láttak. Ott szédeleg ez az orosz muzsik a gyönyörű, híres táncosnő oldalán, szegénynek az a mániája, hogy így talán majd felfigyelnek a költészetére.
Á, nem is akarom ezzel untatni, drága. Bocsásson meg, hogy nem írtam meg a moszkvai címemet, de hát valóban nagyon siettem. Isadorát nem akarom többé látni! Csak veled szeretnék lenni, Ilmácskám, egyedül veled! Senki más a földön nem érdekel engem, csak Vronszkaja, az én egyetlen igaz szerelmem.
Ideírom a címemet, ebben a szállóban vettem magamnak szobát, kérlek, írj, minél gyorsabban, írj a Te nagyon beteg Jeszenyinednek.
Jeszenyin fotója megérkezett!
Drágám, képzeld csak, most kaptam meg a hajón elhagyott fényképet. Nem tudom, mikor ejtettem ki a pénztárcámból, de egy kedves magyar hölgy, várj egy pillanatra, megnézem az aláírást a levélen!
Már itt is vagyok! Demcsák Katalin a feladó, megtalálta, kinyomozta a címemet és már el is küldte nekem. Rövidke levelet is írt hozzá, mit tesz isten, ő is az irodalommal foglalkozik, akárcsak mi ketten, édes angyalom. Ha nem születtem volna eleve misztikusnak, most biztos elgondolkodnék azon, vajon mily hihetetlen egybeesések vannak az életben! Boldog vagyok, hogy ilyen figyelmes emberek is élnek közöttünk, édes galambocskám; de nem is írok tovább, hanem feladom neked a fotót.
Mondtam már, hogy szerelemmel szeretlek?
Jeszenyin
Ilma Vronszkaja: Megnyughatol
Tíz ujjamnak száz hulláma,
tested belém ájulása,
nem kel félned fekhelyemtől,
ajakamtól, melleimtől.
Tőlem többé jajt nem hallasz -
én elmegyek, te itt maradsz.
Megnyughatol panaszimtól,
gyenge szájam csókjaitól,
nem kell félned sirámomtól,
forró öltől, kívánástól.
Tőlem többé jajt nem hallasz -
én elmegyek, te itt maradsz.
Vetélő fut piros szállal,
vadgalamb száll vérző szárnnyal,
most már ne félj örvényemtől,
sikolyröptű gyönyörömtől.
Tőlem többé jajt nem hallasz -
én elmegyek, te itt maradsz.
ui. Ezt a verset egy magyar népdalra írtam.
Az ötödik levélváltás
Szergej, nagyon haragszom Magára!
Mondja, maga szélhámos, a világ összes asszonyát magába akarja bolondítani?
Auguszta és Galina! Még Moszkvába sem érkezett, máris összeszűrte a levet ezekkel a minden bizonnyal nemes szívű, adakozó kisasszonykákkal! Úgy tudom, Auguszta színésznő, akkor ráadásul még szép is lehet. Na, csak ez hiányzott nekem, mi másra is vágynék ebben gyűlöletesen ellenséges időben. Elegem van a télből.
Ha netalán tán azt kérdezi, honnan veszem ezt az egész bolondságot azt válaszolom: semmi köze hozzá! Áradozik itt nekem össze-vissza az igaz szerelemről, visszaél avval, hogy kitártam a szívemet, és csak játszik velem. Tudja, milyen cifrán káromkodom most magamban? Nem, sose átkoznám el a szerelmemet, arra én nem lennék képes, viszont nem tarthatom magamban a felháborodásomat. Olyan minden férfi, mint a vércse, köröz az áldozata fölött, lassan, lassan, hogy belesajdul az ember szíve a félelembe és nem lehet tudni, az utolsó pillanatig nem lehet tudni, mikor zuhan alá, hogy magával ragadja, és felfalja. A kegyetlen jelző tudja milyen nemű? Majd én megmondom: hímnemű. Maga ragadozó gazember!
Igen, ilyen stílust engedek meg magamnak, mivelhogy úgy látszik, még betegen is rendetlenkedik!
Tudod, szerelmem, egész nap teszek-veszek a húgom körül, és közben ábrándozom. Férjhez kéne mennem valami Magához hasonló gazfickóhoz, de nem művészhez ám, hanem egy orvoshoz, vagy tanáremberhez, akkor végre nyugalomra találnék…
Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi.
Én, szeretlek Szergej, nagyon szeretlek; de Te ostobán élsz, örökké ezekkel a színésznőkkel szaladgálsz, a nevedet folyton koptatják az újságok - és ez engem nagyon untat. Néha pedig megszólal bennem a közönséges halandók önzése; sajnálom, hogy híres költő a szerelmem sokkal boldogabb lennék, ha egyszerű férfi volnál! Hát van kétségbe ejtőbb és ostobább az ilyen helyzetnél: megesik, hogy csupa hírességek, színészek, írók vendégeskednek nálad, közöttük csak én nem lennék senki. Hogyha hirtelen mégiscsak betoppannék hozzád, akkor is csak a semmiségemet méregetnék; én meg kitalálnám a gondolataikat, és szenvednék a megalázástól. Hát ki vagyok én? Mi vagyok én?
A verseidnek megengedem, nem is megengedem, inkább kívánom, hogy itt körözzenek bennem, igen, azt kívánom, bárcsak felfalnák minden porcikámat, hogy ne érezzem már ezt a rettentő hiányt. Csipkedjék csak a májamat, úgyis ide vagyok láncolva ehhez az undok sziklához, az életemhez; szeretnék meghalni. Ilyen patetikusan fejezem be ezt a levelet, hogy legyen min kacagnod.
Ilma
Ilma Vronszkaja: Ott kell lenni…
Ott kell lenni, megtagadni, púpozodó
ítéletek elől, mik úgy omolnának,
akár a tűszegélyű, februári tetők,
menyasszonyi ruhák éjféli tánc után;
hogy kitombolta magát a hószőrű és
roskadozva szűköl a szürkületben,
azt kell hinni,
mikor úgy adsz, mintha
ostoroznál, s a hála befalaz, vagy
rádgyújtani a házat, mert ez nem az a ház;
hiszen lustán és szakadatlanul pergeti
olvasóját a tél, s tekeredik szörnyű
láncolattá, már ajtód, ablakod helyén
hömpölyög, már homlokodik, hajadig
merészkedett a hó, nem kímél; s
fehér réteggé simulsz a nagy összhangzatokban,
mikor már a bütykös ujjak között meleg van.
Mielőtt meleg van, ott kell hagyni, megtagadni,
átsétálni szórakozottan egy másik valahova.
Azt gondoltam….
Azt gondoltam, kedvesem, hogy a
befejezetlen dolgok hirtelen befejeződnek,
mert a vizi virágokat biztonságos ládákba
zárták;
és rögtön utána azt gondoltam,
hogy fűtetlen cserépkályha a versed;
s hogy a legszebb hasonlat is olyan,
mint a tűre szúrt lepke;
és jó lenne, ha meghalnál;
azt gondoltam, legalább
megmozdulhatnék, hogy följebb húzzam
magamon a paplant, vagy elképzelhetném
legalább.
Lelkem, galambom,
ne tedd ezt velem! Semmi közöm nincs senkihez, az újságok csak hazudnak össze-vissza, hogy fogyjon a lap, mindenfajta képtelenséget kitalálnak rólam. Egyedül vagyok a szobámban, épp versem korrektúráját javítom, nemsokára el kell mennem, forrong az irodalmi élet, voltaképpen hálát adok a sorsnak, hogy hazajöttem, barátaimmal kitaláltunk egy új lapot, nemsokára megjelenik az első szám; majd elküldöm neked. Abban igazad van, hogy állandóan rohangálok, de nem a kedveseimhez, hanem egyik szerkesztőségből a másikba, kávéházról kávéházra járok, hogy megbeszéljem a tennivalókat, mert most hál’ istennek olyan időket élünk, amikor végre lehet valami szokatlant is létrehozni, valami újat. Erős sziklára építhetünk, merthogy a mi költészetünknél nincsen semmi erősebb! Még engem akartak kioktatni New Yorkban meg Párizsban arról, hogy milyen a modern vers? Engem? Mi, oroszok, arany életem, pontosan tudjuk, mi a költészet. Benne van a levegőben, a fában, az ételben, amit megeszünk, a mozdulatainkban, a szeretkezésünkben. Most legszívesebben az ölembe ültetnélek, és ringatnálak téged, megsimogatnám az arcodat, a karodat, és nagyon-nagyon szorosan magamhoz ölelnélek! Jaj, fáj belegondolnom, hogy nem vagy itt! Tavasszal Pétervárra utazom, mert látni akarlak. Szerelmem, könyörülj rajtam, nézz le reám, hű szolgádra, és ne dobj el magadtól, mert abba belepusztulok! Te hajtasz engem, Te vagy az én múzsám, Te vagy a Megváltóm!
Csókol, ahol csak engeded,
a Te szerelmes Jeszenyined.
Ilma Vronszkaja: Ott kell lenni…
Ott kell lenni, megtagadni, púpozodó
ítéletek elől, mik úgy omolnának,
akár a tűszegélyű, februári tetők,
menyasszonyi ruhák éjféli tánc után;
hogy kitombolta magát a hószőrű és
roskadozva szűköl a szürkületben,
azt kell hinni,
mikor úgy adsz, mintha
ostoroznál, s a hála befalaz, vagy
rádgyújtani a házat, mert ez nem az a ház;
hiszen lustán és szakadatlanul pergeti
olvasóját a tél, s tekeredik szörnyű
láncolattá, már ajtód, ablakod helyén
hömpölyög, már homlokodig, hajadig
merészkedett a hó, nem kímél; s
fehér réteggé simulsz a nagy összhangzatokban,
mikor már a bütykös ujjak között meleg van.
Mielőtt meleg van, ott kell hagyni, megtagadni,
átsétálni szórakozottan egy másik valahova.
Jeszenyin búcsúlevele:
Egyetlen Ilmácskám, a legrosszabb történt. Vologya hiába ment a kész lappal a nyomdába, be se engedték. Merthogy előleget se tudott vinni, támogatónk cserbenhagyott minket, mi mást tehetnék, arany csillagom, mint hogy leiszom magam a sárga földig, leiszom magam, hogy erőt merítsek a vodkából és végre valahára megtegyem azt, amit már évek óta tervezek. Pisztolyt vettem magamnak, mert nem akartam sokáig élni. Most eljött a megváltás pillanata, most végre valahára megszabadulhatok a szadista doktoroktól, akik, valahányszor be kellett mennem a diliházba, a legundorítóbb kéjenceket is fölülmúlták ábrázatukban és undok viselkedésükben, sokat ittam már, de megint belekortyolok az üvegbe, csak az a rohadt uborka fogyott el, de hát nem vagyok én, ki is nem vagyok? Látod, szerelmem, nem tudom, mit akartam mondani, el vagyok keseredve, dalolni akarok, csak nincs kivel, és normális ember nem dalol egyedül, ócsi csornie, glaza szinyije, nem folytatom, mert hiába is akarják belém szuggerálni, nem vagyok őrült, hogy magamban énekeljek itt, ebben a szánalmas szállodai szobában, ahol még egy rohadt íróasztalhoz se ülhet le az ember, itt kuporgok az ágyban, a falnak vetem a hátamat, ölemben a füzetemmel. A tintatartóban már alig van tinta, úr isten, most jut eszembe, hogy tegnap elfelejtettem tintát venni, és ezen az éji órán sehol se fogok találni ebben a szörnyű Moszkvában, aki az ellenségem, ebben már egészen biztos vagyok. Átkozott Moszkva! Miért is nem maradtam Párizsban, ahol sokkal jobban érezhettem volna magamat, mint itthon. Ott legalább a származásom miatt nem piszkáltak, ki a fenét érdekelt volna az, hogy faluból jöttem-e vagy városból, nekik a szeretni való Jeszenyin voltam, a bohém orosz angyal. De itthon csak bántanak, lebugrisparasztoznak épp azok a gazember írók, akiknek adok a szavára, mert ők megértik a költészetemet, de engem utálnak, biztos bennem van a hiba, egyetlen Vronszkajám! Maga is megmondta, hogy rossz vagyok, és Ilmának mindenben igaza van. E fölött nem nyitunk vitát. Bosszút állt rajtam az én egyetlen orosz földanyácskám, mert elhagytam őt, megcsaltam Párizzsal, evvel a vén kurvával, ráadásul élveztem, s még fizetnem sem kellett az együttlétért, mert a kedvenc kuncsaftja voltam, ne haragudjon, hogy ilyen rondaságok jutnak eszembe, nehogy a lelkére vegye, édes szerelmem, de láthatja, milyen nyomorult a maga Szergeje, aki mindjárt a homlokához teszi a pisztolyát és elsüti a ravaszt. Magának is jobb lesz így. Mert nincs szebb a plátói szerelemnél, higgye el, édesem, a valóság ocsmány, várjon egy pillanatra, nehogy elmenjen, kirohanok a fürdőszobába, mert úgy érzem, hányni fogok. Legszívesebben kiokádnám az egész elrontott életemet, nincs nekem nyugovásom sehol, csak magánál lelek biztonságra, olyan, mintha az édesanyámnak írnék, vagy az Istennek. Várjon. Nem félek a testiségtől, gyűlölöm a prűd embereket, és majdnem mindenki az, ha egyszer a mindenható arra biztatott minket, hogy szaporodjunk, akkor csak szaporodjunk bátran! Erről eszembe jutnak a gyerekeim, rossz apa vagyok, nem törődöm velük, elhagytam őket is, mint mindenkit, akihez ragaszkodnom kellett volna, mert a nagyravágyás űzött, híres ember akartam lenni, hát az vagyok, megkaptam, amit kívántam, és nincsen a földön boldogtalanabb ember nálam. Nem lenne szabad ennyire kétségbe esnem, mással is megesett már, hogy pocsékba ment a munkája, hogy elgáncsolták és pofára esett, úgy viselkedek, mintha elkényeztetett grófkisasszony lennék, vagy mi a franckarika, hogy a rosseb egyen meg engemet, ezzel a felfuvalkodott egómmal, hát már sose lesz vége ennek a tűrhetetlen helyzetnek? Nézem az órámat, de az istennek se akar reggel lenni, hogy elszaladjak tintáért, ilyen még sose fordult elő velem, mert arról aztán mindig gondoskodom. A véremmel írok. Van egy jó kis bicskám, mindig magamnál tartom, s most mily nagy szerencse! Belevágtam az ujjamba, hehehe, és most a bal kezem a tintatartóm, jól kigondolta a mindenható az embert, még piros tintáról is gondoskodott. Tetszik. Talán áttérek a piros tintára, legközelebb, ha újra megszáll az ihlet, azzal fogok írni. Meggondoltam magam. Kora reggel elutazom a Kaukázusba, engem, úgy érzem, csak a déli emberek értenek meg, talán olasznak kellett volna születnem, vagy spanyolnak, Picassónak bezzeg nincsenek lelki bajai, csak fest és fest, és összefekszik fűvel-fával, mert ő is a természet gyermeke, nála jobban senki se tudja, hogy nincsen az embernek a földön más dolga, csak az, hogy jól érezze magát és alkosson. Megittam a második üveg vodkát is, mégse merem leírni az álmomat, pedig nyugodtan ráfoghatnám a részegségemre, de félek. Még mindig rettegve gondolok arra, nehogy valami olyat írjak, neked, egyetlenem, amitől megutálod a Te őrült, igen, az vagyok, egy diliházba való senki! Amitől megutálod a Te Jeszenyined, pedig mindenképp szerettem volna elmesélni neked, milyen csodásan szerettelek Téged, galambom, szépséges tubicám, miket csináltam veled álmomban, de visszatántorít a félsz, hátha olyan szalad ki a számon, amitől megundorodsz Te is attól a bunkó paraszttól, aki vagyok. Igen, állat vagyok, csődör vagyok, a Te szerelmes rajongód, az alattvalód vagyok, a rabszolgád, akivel bármit megtehetsz, amit csak kívánsz. Ne fordulj el tőlem, kedvesem, ne hagyd el búsképű lovagodat, aki mindjárt meghúzza a ravaszt, hogy bőségesen legyen tintája, amivel megírhatja istenének az utolsó levelet. Az Istenem vagy, a mindenségem, szeretlek majd a halálom után is, ne jöjj ki a temetésemre, sokan lesznek, nehogy rosszul légy a tömegben, inkább maradj otthon, Szentpéterváron, ápold a húgodat és írd a gyönyörű verseidet, mert nincsen a világon fontosabb a művészetnél, és Te is utálod a mulandóságot.
Szergej Jeszenyin.
Ilma Vronszkaja: Ó, Uram…
Egy sumér-akkád versre.
(Fordította Komoróczy Géza-Rákos Sándor)
Ó, Uram, míg a Te szemedből nyugalom árad,
az ő szemében a nyugalom elapad,
a nyugalom elapad, ó, Uram.
”Ó, Uram, míg az áldozatra készülődtél,
már remegett,
szeme is fölakadt,
arcának és fülének bőre megvonaglott!
Ó, Uram, míg áldoztál, üvöltött!”
Ó, Uram, míg arcodon a béke fényessége,
az ő arca a rémülettől felismerhetetlen,
szinte már nincs is arca, ó, Uram.
”Ó, Uram, a vére, a vére!
Vére vörös, mint a kökörcsin!”
Ó, Uram, míg a Te némaságod megrémít,
az ő ordítása ismerős fülünknek,
ismerős fülünknek, ó, Uram.
Ó, Uram, míg a Te nyugalmad visszataszít,
az ő szorongása visszhangzik mibennünk,
visszhangzik mibennünk, ó, Uram.
Ilma Vronszkaja: Érintetlen vagyok…
Érintetlen vagyok.
Most jó lenne pókfonal.
Néhány esőcsepp a kényes felületen.
Vagy jönne az ingerült hajnal,
és lennék elviselhetetlen.
És csak kialvatlan képemet látná.
Vagy tekintetem összeforrna egy
befelé bámuló szemmel: a nappal.
Mert már nem vigasztal, hogy a vén
tölgy idővel rigócsonttá szerveződik.
S az erdőben megsebzett őz egy szőlő-
fürtben újra eszmél.
Ilma válasza Jeszenyin búcsúlevelére
Nem tudok elaludni, a leveledet legalább tízszer elolvastam, s jóllehet olyan fáradt vagyok már, akárcsak a maratoni futó, nálam épp fordítva történik a dolog, mondatok cikáznak az agyamban, de jó is volna, hogyha csak egyetlen szót tudnék kinyögni, azt, hogy győztünk, aztán összerogynék és meghalnék, mást se kívánok most csak aludni, aludni, a halálba aludni magamat. De nem lehet, nem engedi ez a fránya irodalom, hogy végre pihenjek kicsit; annyira felzaklattál, s úgy megijesztettél! De nem ám avval, amire számítottál! Ah, férfiak! Ezt a mondatot majd a későbbiekben kifejtem.
Jobban ismerem én annál az ember lelkét, semmint hogy olyanokat gondoljak: Te Úr Isten, most biztos lelőtte magát, ott fekszik a szállodai szobájában holtan a szerelmem, vagy már nem is ott, hanem elvitték a halottasházba, és értesítették a rokonokat. Nem! Pontosan ismerem ezt az állapotot, számtalanszor átéltem az utóbbi hónapokban versírás előtt, neked verset kell írnod, azért vagy beteg. Csak sajnáld magadat, édes barátom, süppedj bele az undokságba és a szépségbe, utáld és szeresd Jeszenyint, mindegy az, csak a végeredmény a fontos, ami nem más, mint a nagybetűvel írt költészet. Szergej, a mi sorsunk ez. Engem is elvitt már apuskám lelki nyavalyával Kalinyin doktor úrhoz, de ő csak annyit mondott, hogy túl érzékeny vagyok. Amikor elmondtam neki, hogy mindig pillangók röpködnek a fejemben és beszélnek hozzám, meg se lepődött, hanem megsimogatta az arcomat. Hadd röpködjenek és barátkozzanak egymással! Emiatt csak nem fogom meglékelni azt a szép kis koponyáját, angyalom! És nem fogod elhinni, azon nyomban kiröpültek a pillangók belőlem.
Ugyan, Szergej, csak nem képzeled, hogy prűd vagyok! Most adok magyarázatot arra, mit is értettem az „Ah, férfiakon” Tőlem aztán beszélhetsz akármilyen álomról, annyi mindent összeolvastam már ebben a tárgyban, hogy nemigen tartom lehetségesnek a meglepődést. Nekem a leveleid irodalmi szövegek, csak gyönyörködöm bennük, ami persze nem jelenti azt, hogy hidegen hagynak, ellenkezőleg, felizgat minden egyes szavad. Még az is tetszett, hogy belevágtál az ujjadba, meg kimentél hányni. Nem vagyok gyermek, felnőtt nő vagyok! És ha tudni akarod, én is olyan vagyok, akárcsak a pillangó, mely röpdös virágról virágra, össze-vissza olvasok mindent, most éppen Csehovot, megint, akit sose tudok megunni. És a férfiakkal is így vagyok, most is az van a horoszkópomban, hogy 11.-én szerelmes leszek valakibe, eljön a nagy ő, ahogy ez a hülye képes újság fogalmaz, én meg kíváncsian várom. Csak viccelek ám, incselkedem veled, angyalka, hogy kizökkentselek az apátiából, és a magabiztosságodat elvegyem, aztán újra visszaadjam.
Olyan az élet, mint egy sinus-görbe, föl-le-föl-le, csak arra kell vigyázni, nehogy odalent maradjon az ember. Vigyázz magadra szerelmem, tartsd meg az én Jeszenyinemet! Most persze azt kérdezed magadban, de hát akkor mivel zaklattalak fel téged, és mivel ijesztettek meg? Megmondom, csak iszok egy korty teát. Nem könnyű leírni, mert nem látom az arcodat, és csak képzeleghetek arról, vajon milyen hatással leszek ezután rád.
Félig zsidó vagyok. Na, kimondtam. Mit szólsz? Nagy csendet hallok, és látom az elképedést az arcodon, de nem csodálkozom, mert már sokaknak kimondtam, és sok ijedtre savanyodott ábrázatot láttam. Amikor odaértél a leveledben, hogy leparasztozott egyik író, és elkezdted szidni, biztos voltam abban, most a zsidózás fog következni, és voltaképpen el is akartam dobni a leveledet, de nem bírtam! Tovább kellett olvasnom, és nem tudod elképzelni, milyen hála öntötte el a lelkemet. És kis hiúság is megkörnyékezett, mégiscsak a legideálisabb szerelmet választottam én, tudtam, tudtam, hogy őérte kell rajongnom és nem másért! Hidd el, fölösleges sajnálnod, hiszen nekem sokkal jobb, mint azoknak, akik csak egyetlen vallásban hisznek, vagy egyetlen nációhoz tartoznak, nekem sok istenem és sok barátom van a világban. Persze elsősorban mégiscsak orosz vagyok, hiszen az anyanyelvem mindennél drágább nekem. Ahol az édes anyanyelvem van, az a hazám.
Tovább nem gyötörlek, Isten áldjon:
Ilma
Ilma Vronszkaja: Jól van…
jól van gyönyörködj a láthatat-
lanban ujjongj térdre ereszkedve
hadard el bűneid könnyebbülj
meg gondolj meghittséget hidd
el hogy te is lehetsz még szent
hidd azt hogy az ábécéből ostort
fonhatsz és kacsints az ég felé
miközben csípős suhintásaid alatt
megvonaglik a tested és remélj
magadnak csendes öregséget hogy
gyengülő szemeddel mégiscsak
látva látsz addig meg gyönyörködj
a láthatatlanban imádd teremtmé-
nyedet szeretkezz a sosemvolt
lénnyel simogasd magad a kéjig
azután zokogj gyónd meg bűneid
hidd el szorongva nézlek de nincs
bocsánat
Selymes szabadság ez…
selymes szabadság ez alig
érezhető könnyű nyári ruha
mit fogvacogva próbálsz ezen
a nyirkos éjjelen illeghetsz
lúdbőrző testtel a tükör
előtt tipeghetsz odakint a
hóban ennyi bájjal akár tánc-
ra perdülhetnél hívhatnád a
könnyű szavakba tekert hol-
takat megbeszélnél velük egy
randevút hisz úgyis csak
velük társalogsz kik fehér
dunna alatt tán most is for-
golódva rikácsolnak őrjöngnek
szelíden motyognak mondják
a magukét hát figyelj vála-
szolj és reménykedj tán
nemsokára mások is követnek
tán fordul az évszak
én láthattam...
én láthattam zuhanásod és
porrá pusztulásom pedig
gondolhattam jó lesz ily
gazdagon belőled tekinteni
szerteszét ki szikla vol-
tam s máris szemedben tün-
dököl nézésem én belőled
tekintettem adóra és vevő-
re de ennyi változást már
nem bírhattam el hisz lát-
nom kellett lábad elé mint
görgetem köveimet hogy meg-
kapaszkodhass és látnom kel-
lett zuhanásod porrá pusztu-
lásom
hogy a gonoszól megszabadíts…
hogy a gonosztól megszabadíts
azt nem akarom csak látogasson
egyre gyakrabban isten bizony
úgy megnyílok elötte oly adako-
zón csaknem szétpattanok szol-
gaibb leszek bármely tárgynál
én szakadatlan csillogni szeret-
nék katedrálisként igézni és
ígérni kimerülésig mindegyre to-
vább míg csodálatommal eltelik
remegve s bennem majd nyugvó-
pontra talál csak ő emelhet
föl hisz láttam akiket otthagyott
rossz játékként hányódnak szer-
teszét nem éreznek semmit az
elkülönítettek nem frissülnek
fel és nem merülnek ki ők pár-
náik között olyan elhagyottak
mint a gyógyíthatatlanok
az érzelem karavánútjain…
az érzelem karavánútjain
nyomukat izzó homok takarja
messzire vándoroltak a mondatok
te istennel összebilincselt
örök tudás kit nem fenyegethet
már szédület nem hatolhatsz
a felkínálkozó szavakba
csend prófétája fagyosan ülhetsz
buddha pózodban elmerenghetsz
csak ujjaimmal meztelen karodat
simogassam szobor arcodat nézzem
szótlanul ajkam nedves legyen
zilálódjon lángolva merô költé-
szetté a testem némán halhatat-
lanul
hisz én sem…
hisz én sem ismertem senkit
az angyalok rendjéből nem
szólított senki a tárgyak
közönnyel látták jöttömet
minden szoba kiürült tekintet
az élet nem moccan gipszbe
feszítve ájultan fekszik az
ég lásd ilyen némán kell fi-
gyelni betegszobák felől mi-
féle nesz jöhet én félek a
frissen mosott lepedő szagától
A hatodik levélváltás
„Emberek, oroszlánok, sasok és foglyok, agancsos szarvasok, libák, pókok és vizek lakói: néma halak, tengeri csillagok és mindazok, amiket szemmel nem lehetett látni - egyszóval minden élet, minden élet, minden élet befejezte szomorú körforgását és kihunyt... Évszázadok ezrei óta egyetlen élőlényt sem hord már a hátán a föld, és ez a szegény hold hiába gyújtja meg mécsesét. A darvak nem ébredeznek már nagy krúgatással a réten, a cserebogár sem zúg a hársligetekben. Hideg van, hideg, hideg. Üres minden. És ez szörnyű. Az élőlények teste mind eltűnt a porban, és az örök anyag kővé, vízzé, felhővé változtatta őket, a lelkük pedig mind-mind eggyé olvadt. A közös világlélek - én vagyok; Énbennem van Nagy Sándor lelke, a Caesaré is, a Shakespeare-é is, a Napóleoné is, az utolsó piócáé is. Bennem az emberek tudata eggyé olvadt az állatok ösztöneivel, és mindenre emlékszem, mindenre, mindenre, és önmagamban újra átélek minden egyes életet.”
Bizony egyetlen szerelmem, én is Csehovot olvasom, akárcsak Te, és majdnem elbőgöm magam ettől a muzsikától, ettől a költészettől, ettől a mágikusan zengő oratóriumtól. Mert mondhat bárki bármit, a mi egyetlen Csehovunknak jóformán semmi köze nincs az íróhoz, inkább a Megváltóhoz hasonlít, és az sem érdekel, hogyha blaszfémiának tartja, amit mondok, mert ragaszkodom az elveimhez, mint ahogy a paraszt is ragaszkodik a lovához. Az én rangsomomban Isten után a második helyen áll Csehov, nem is áll, ott trónol minden nagyképű pojáca fölött, akik írónak merészeli mondani magát, és semmi szégyen nem keríti hatalmába.
Na, nem is érdekes. Csak úgy eszembe jutott. Drágám, most inkább magunkról szeretnék beszélni. Mondja, kedves, mi közünk nekünk a földi dolgokhoz? Csak nem leszünk olyan őrültek, hogy belesétálunk azokba a csapdákba, melyeket a torz lelkű emberek egymás agyonnyomorgatására eszeltek ki, rögtön hozzáteszem, a lelketlen és tehetségtelen emberek, akiknek semmi gondjuk nincs a művészettel, csakis a maguk kisszerű életével foglalkoznak. De avval is rosszul. Mert nem a jót keresik sem magukban, sem pedig embertársukban, hanem a kivetnivalót, az elidegenítőt, hát ezért zseniális a mi Csehovunk, aki épp erről beszél, jobban mondva erről is, meg sok minden másról, ami a magunkfajtának fontos. Nem vagyok bolond. Nem lépek bele a szerelmem csapdájába sem, de nem azért, mert a sérüléstől félek, mert visszataszítana a saját vérem látványa, nem. Magát féltem én az életemnél is jobban, mert amikor nagy merészen ideordította nekem az igazságát, voltaképpen önmagát akarta megsebezni, tőlem akart megszabadulni, ami fájt, mindennél jobban fájt, de azért értem én a logikáját, legalább is érteni vélem, azt hiszem. Unja már ezt a plátói szerelmet, ki akar provokálni belőlem egy szót, egy mondatot, amin megbántódhat, aztán durcás arcocskával továbbléphet, illetve átléphet rajtam, mint valami undokságon. Csakhogy én nem engedem el. Nem teszem meg még Maga kedvéért sem azt a szívességet, hogy ilyen ostoba hibát kövessek el, hiszen a lelkem mélyén érzem, hogy szeret, csak a pillanat szeszélye diktálta a sorait, a türelmetlenség. Én is türelmetlen vagyok, legszívesebben azonnal elutaznék Pétervárra, de nem lehet, mert megszállt az ihlet, csak írok és írok és írok. Még ha akarnám, sem tudnám abbahagyni, angyalom, sajnos vagy hála istennek, már nem is tudom, mit érzek én az írással kapcsolatban, fogalmam sincs, mi a költészet, ha tudni akarja, azért írok, mert a költészetet keresem. Nekünk semmi közünk a többiek szóhasználatához, azokhoz az ostoba kérdésekhez, amelyek semmi másra nem szolgálnak, mint arra, hogy halálosan megsebezzék egymást. Mi szerelemre születtünk, ami nélkül nincsen költészet, képzelje, galambom, már harminc verset megírtam itt, nem is az a helyes kifejezés, hogy megírtam, hanem Maga írta meg a verseimet, Ilma szólt belőlem, az én egyetlen ihletőm. Könyörgök, ne hagyjon el, mert abba belepusztulnék, muszáj, hogy megmaradjon nekem legalább Maga. Igen, kimondom, legalább Maga. Mert én már mindenkit elhagytam, akit szeretnem kellett volna. De Ilma Vronszkaját ameddig élek, nem engedem el.
Szergej Jeszenyin
Drága barátom,
sajnos megfosztott a lehetőségtől, hogy kilépjek ebből a kapcsolatból, Maga kegyetlen, önző ember, de nem baj, mert az óta már hosszú hetek teltek el, és az én hangulatom is az ellenkező irányba fordult.
Szeretem, mindennél jobban. Most semmi másra nem figyeljen csak a verseire, és tegyen velem képzeletben, amit csak akar, szívesen a rendelkezésére állok, ha ezt kívánja a költészete. Én is sokat írok. De még csiszolnom kell itt-ott a verseken, csak azután merem majd elküldeni. Pontosan érez engem. Hálát adok a sorsnak, hogy ilyen muzsikkal hozott össze, egy perverz alakkal, aki ugyanúgy a fantáziában lel megnyugvásra, akárcsak én. Megtaláltam benned, Szergej, a Platóni másik felemet; összepasszolunk, nagyon összetartozunk, mert utáljuk a hétköznapiságot. Hát tobzódjunk a művészetben, merüljünk alá, és fulladjunk bele. Mert az igazi életünket úgyis csak ott élhetjük, szerelmem, és abba is fogunk belepusztulni.
Isten áldjon, írj, nehogy abbahagyd,
csókol a Te Ilma Vronszkajád.
Ilma Vronszkaja: Ha a tájak mögötti tájra…
Ha
a tájak mögötti tájra eljutunk,
és gondolatainkról
- mennyi nehéz kő! -
lesöpri valami titokzatos ecset
az élet porát;
heverünk szemérmetlenül,
önmagunkhoz mind közelebb,
egy valódi mozdulatlanságban,
és hunyt szemmel elszálló
mítoszainkat látjuk
- tovalengve hadd lobogjanak! -
és zajtalan kattan a zár,
becsukódva ájulatunkba
az idegenektől érintetlenek leszünk,
oldalaink egymáshoz nyomódnak,
békés orgiában egyesülnek szavaink,
minek, kitől kérdeznénk bármit,
ha
meztelen testünkre
meztelen betűink simulnak.
Drága Szergej,
Ne haragudj, hogy ilyen gyorsan írok, de olyan különleges dolog történt ma, amelyről feltétlenül be kell számolnom neked. Talán azért, hogy kicsit féltékennyé tegyelek. Tudod, milyen vagyok, már jól ismered a Te Ilmádat. Unokatestvéremtől Radics Viktóriától – aki híres magyar írónő - kaptam egy igen érdekes levelet, amit Szenadin Halilbegovics bosnyák költő írt nekem. Furcsa dolog ez, roppant meglepő, hiszen nem is emlékszem, hol és mikor találkozhattam vele. Igaz, csaknem minden évben meglátogatjuk magyar rokonainkat, néhány éve Eszéken is jártunk Radics nagynénémnél, és azt nagyon valószínűnek tartom, hogy Halilbegovics ott lehetett, mivelhogy Riának kiterjedt bosnyák baráti köre van, több nagyszerű bosnyák írót és költőt lefordított magyarra. Ide másolom a levelet:
”Szerelmem!
Minden meghalt, mindennek, ami az én ’életemmel’ kapcsolatos, csak egy neve van - HALÁL.
Azzal a reménnyel, azzal a meggyőződéssel intézem Hozzád soraimat, hogy Te olyasvalaki vagy, akit mindennek ellenére szeretek, s ezen túl az a személy, akinek eredendő tudása és tapasztalata van a legnagyobb emberi szenvedésről.
Minden oly száraz bennem, oly kemény, mint a holtak csontjai, melyek eldobva és névtelenül hevernek a sírokban.
A költészet is, meg a környező világ is, a nap meg az ég meg a víz, a föld és a természet, minden kiégett, s számomra, az én nyomorult kis életem számára nem létezik többé. Most már biztosan tudom, hogy valami félreértés folytán súlyos szenvedésre születtem, nem másra, csakis ez az egyetlen igazi szerepem és a sorsom az életben, ezt mérte rám Isten és mindaz, ami az életet s a lényeket kormányozza.
Ráadásul én már bizonyos módon meghaltam, élve halok, s csak látszólag vagyok eleven. Én tulajdonképpen már a halálban vagyok, ó, hogy lehetséges ez, ó hol van?
Ami köztünk történt, csak az volt nekem, csak Te voltál nekem, Te, akit, ki tudja, miért, elvettek tőlem, eloroztak tőlem, leszakítottak rólam azok az erők, amelyek egész életemben boldogtalanná tettek és mindmáig, a végső végig gyilkolnak.
Bocsáss meg, hogy ilyen sötét és súlyos dolgokat írok neked, de a „Belső szoba” című versem, melyet ismersz, most olybá tűnik nekem, mint egy elhagyatott, Isten háta mögötti, valahova a legszélre helyezett sír metaforája.
Talán ez sem lenne nekem, ha a föld nem fogadna be és nem fogadna el mindent.
Szeretlek
Sz.”
Összeszorul a szívem ezért a férfiért, olyan megható, hogy ilyen szépeket írt.
Dolgozz tovább a könyveden, mostanában már nem zaklatlak.
Ilma
Drága Ilmám,
így szeretnék élni mindig; hallgatni, félrevonultan írni, leszállított igényekkel és érezve, hogyan nyeri vissza egyensúlyát a meghajszolt lélek. Kezdem felfedezni újra a legelemibb életjelenségeket, amelyeket már elfelejtettem, úgy értem, például, hogy ebéd előtt éhes vagyok, mint a farkas, este úgy érzem magam, mint egy gyermek, kíváncsiság fog el egy nagy pók láttán, kéjes érzés, ha mezitláb járok. Mintha valami könnyű és édes szendergésben lebegnék. Úgy érzem, újfajta egészség, barbár vidámság tölt el.
A levele elgondoltatott. De ne arra gondoljon, angyalom, hogy féltékennyé tett. Mi tagadás, kis bizsergést éreztem a homlokom táján, és a bal arcomon – ez akkor szokott előfordulni, hogyha felizgatom magam valamin. Vajon számomra mit jelent a nő? Ezen morfondíroztam, és most, drágám, megosztom Magával, mire is jutottam.
Számomra a nő mindig megfontolások kimeríthetetlen anyaga, megfigyelések örök forrása volt és az is marad. Az olyan ember, aki semmiféle ösztönzést nem érez az ilyen stúdiumok iránt, tőlem az lehet a világon, ami akar, de egy dolog nem mondható el róla, nem esztétikus. Az esztétikában éppen az a pompás, az az isteni, hogy csak
a széppel áll kapcsolatban; lényegében csak a szépirodalommal és a szépnemmel van dolga. Gyönyörűség úgy képzelni el a nőiség napját, mint amely végtelen sokféleségben lövelli ki sugarait, mint amely nagy nyelvzavarban bontakozik ki, amelyben minden egyes birtokolja a nőiség egész gazdagságának egy darabkáját, úgy azonban, hogy minden más, ami még a nőben van, harmonikusan ehhez a ponthoz illeszkedik. És minden egyes pont tökéletes önmagában, boldog, vidám, szép. Mindegyiknek megvan a maga kis részecskéje, a vidám nevetés, a huncut pillantás, a vágyakozó szem, a lehajtott fej, a pajkos értelem, a csendes szomorúság, a búskomorság, a meg nem vallott indulatok és sorolhatnám napestig. Ha aztán a világnak ezt a sokféleségét újra és újra láttam, újra és újra szemügyre vettem, ha már nevettem, sóhajtoztam, hízelegtem, fenyegettem, vágyakoztam, csábítottam, mosolyogtam, sírtam, reméltem, nyertem, vesztettem – akkor összecsukom a legyezőt, akkor a szétszórt eggyé áll össze, a részek egésszé. Ennek a lánynak, ennek az egész világon egyetlennek hozzám kell tartoznia, az enyémnek kell lennie. Valahogy a költészet is így akarja birtokolni a szavakat és mondatokat, meg akarja hódítani a nyelv valamennyi rétegét… De nem filozofálok tovább. Biztos észreveszi a stílusomon, hogy mostanában sok filozófiai könyvet elolvastam, természetesen azokat, amelyekk az esztétikával foglalkoznak. Valahogy – és ez biztos abszurdnak tűnik – most nem a költészet az ihlető forrásom, hanem a filozófia. Kierkegard gyönyörű könyvét, a Vagy-vagy című remekművét küldte el nekem Kolja Carinkevics professzor barátom, aki a Lomonoszov egyetemen esztétika szakát vezeti. Beleszerelmesedtem ebbe a nyelvbe! Akárhol fölütöm, találok valami gyönyörűségeset benne, olyan, mintha zenét hallgatnék.
Jó, hogy eljöttem a Kaukázusba, utazgatok mindenfele, csodálom a tájat és az embereket. A moszkvai őrületnek mindörökre vége, majd itt veszek magamnak egy házat, és megkérem a Maga kezét, hogy legyen mindig velem, drága egyetlen Ilma Vronszkajám!
Elkészült a könyvem! Már szerződést is kötöttem a Szovjetszkij Kavkaz könyvkiadóval, úgy érzem, most sikerült valamit megmutatnom magamból, ami az embereknek fontos lehet. Talán segíthetnek a verseim abban, hogy elviseljék a brutális hétköznapokat és a szörnyű ünnepeket. Csak annyit akarok mondani a verseimmel, hogy figyelj ide, drága barátom, édes szerelmem, hidd el, a bajoddal nem vagy egyedül, lásd, a társad vagyok én, aki pontosan átérzi, ami benned forrong; ne szomorkodj hát, hanem engedd el magad, itatódj át a nyelv muzsikájával, hogy megszabadulhass az örökös háborúskodástól, a hazug öncsalástól, és mindentől, ami tönkreteszi az embert életét.
Ölel a Te boldog
Szergej Jeszenyined.
Ilma Vronszkaja: Omar Khajjam soraira
Minden parázs hideg hamuba fúl,
Miden versed az ölembe tér.
Mondd, ki a szolga és ki itt az úr,
Itt hol feketéből lesz fehér?
A Ködből szállt föl tegnap életünk,
A csend az úr, a szavam sekély.
A ködbe holnap újra visszahull,
De majd a költészet újra él.
Minden parázs hideg hamuba fúl,
Mondd, ki a szolga. És ki itt az úr?
A Ködből szállt föl tegnap életünk,
S a ködbe holnap újra visszahull.
Minden versed az ölembe tér,
Itt, hol feketéből lesz fehér,
A csend az úr, a szavam sekély.
De majd a költészet újra él.
A hetedik Te magad légy
Nem kerülgetem a forró kását, már csak azért sem, mert ínségesebb időkben, amikor apuska nem tudott praktizálni, mert ki más lehetett volna a hibás a forradalomért, hogyha nem mi, zsidók. Mivelhogy apuska paciensei között sajnos jóformán csak gazdagok voltak, hónapokig nem jutott álláshoz. Épp elég kását voltam kénytelen kerülgetni azokban a hetekben, mert utáltam, de hát más ebéd nemigen jutott az asztalunkra. Haragszom, nagyon haragszom. Mondja, maga elkényeztetett szélhámos, hogy tehette ezt magával? Pontosan tudom, persze nem a saját emlékeimből, hanem íróbarátaim elmondásából és a klasszikus íróink levelezéséből, amit nagyon szépen hoz ebben a hónapban is a Novij Mir – „Dosztojevszkij levelei a kiadójához „, mennyire nehéz dolog elviselni azt hogyha elérjük a hőn áhított célt. Ráadásul ujjong a kritika, minden újság a maga csinos arcával van tele, és persze a botrányaival. Most ehhez én nem akarok hozzászólni, mert semmi közöm az irodalmi ízléséhez. Ha abba beletartozik a balhécsinálás, maga szörnyű anarchista – csak viccelek ám, imádom őket, én is tulajdonképpen az vagyok, csak másképp hívom magamat, feministának – ha beletartozik a nőzés, a reggelig tartó ordibálás a Tagankán, a kirakatok bezúzása a vodkásüveggel, meg ehhez hasonló gyermekségek, akkor csak csinálja. Ha jól emlékszem még a programjukba is belevették ezeket a butaságokat, akkor, amikor minden valamire való orosz író kikiáltotta a maga szentséges tízparancsolatát - a francia hatás mindig is nagy volt idehaza, de ezt csak úgy mondom. Kellett magának feleségül vennie Tolsztoj unokáját! Jól bevásárolt vele! Nem titkolom, hogy örülök a szakításuknak, elsősorban Maga miatt. Nemigen tudom elképzelni, hogy túl messzi pottyant volna az alma a fájától. Tolsztoj egy megszállott rousseauista, na, erről nem is mondok véleményt – gondolom, az unokája sem igen üthet el tőle, s mi sem távolabbi az ő eszméitől, mint a maga ellenzékieskedése.
Drága Szergej, az a baj, hogy nagyon belelovallja magát a saját rögeszméibe! Nincs mit tenni, el kell mennie megint a klinikára, hogy Maruszja Harinova Forgacsova kivizsgálja és pihenni, pihenni egy-két hónapot, mert túlhajszolta megint magát. Emlékezzen, milyen isteni volt falun! Milyen átszellemült volt, kitisztult fejjel gondolkodhatott az élet nagy dolgain, hiszen mi más volna a Maga feladata, ha nem az, hogy megossza rajongóival mindazt a tudást, amire szert tett. Kötelessége van a saját tehetségével szemben, kötelessége az orosz irodalommal szemben és az olvasóival szemben is, akik isszák a szavait, hiszen oly gyönyörűen fogalmaz, éppen az ő orosz lelküket szólítja meg minden egyes mondatával, amelyről bolondok volnának lemondani. És mily igazuk van!
Amennyiben úgy dönt, hogy nem vonul be a kórházba, akkor lenne egy kérésem. Nem bírom én már idegekkel ezt a helyzetet, amelybe végül is én kergettem magamat, sajnos nem bírok
levelezni az én Szergej Jeszenyinemmel 20-30 évig úgy, hogy életemben egyszer se lássam.
Kérem, jöjjön el Pétervárra, és találkozzunk. Muszáj megismernem, mert ez a feszültség már tarthatatlan, belebolondulok előbb-utóbb, olyan leszek, akárcsak szegény húgom, aki már a depresszió legmélyébe fúrta magát, és hiába szólongatom, hogy dugja ki a fejét abból a fullasztó undokságból különben megfullad, nem hallgat a szavamra. Csak fekszik álló nap, még arra sem képes, hogy a vécéig elmenjen, a papucsát igazgatja, hogy párhuzamos legyen, a nem is tudom micsodával. Megvan az én bajom is, láthatja. Szegény anyám csak sírdogál, de segíteni nem tud, apuskának pedig az a véleménye, hogy elmeosztályra nem kerülhet a lánya mindaddig, amíg nem veszélyes mireánk, vagy önmagára.
Szergej Alekszandrovics, szeretnék túl lenni Magán. Ki akarok ábrándulni, vagy Magába akarok szeretni, igazi szerelemmel, nekem már mindegy, mi történik, csak végre valami történjék! Az Isten szerelmére, legyen olyan jó, és tegye meg ezt nekem. Azt írta az újság, hogy két hét múlva mindenképpen Szentpéterváron lesz programja.
Mondja meg, hova menjek, és én ott leszek. De várom már azt a pillanatot!
Kicsit hosszabbra nyújtottam a levelemet, mint amilyenre szerettem volna, de muszáj elmondanom valamit.
A nőkkel kapcsolatos gondolatai szépek, csak egy aprócska baj van velük, hogy nem igazak. Azért, mert valami jól van megfogalmazva, még nem feltétlenül igaz; jóllehet első olvasásra én is hajlamos vagyok elhinni a legvadabb dolgokat is, hogyha tetszetős formában adják elő.
Úgy beszél a nőkről, mintha csak azért volnának, hogy elkápráztassák Magát és a többi férfit a fényükkel, mintha megannyi briliáns vetné fényét szanaszét a világban, hogy Maguk, férfiak,
gyönyörködhessenek. Már a hasonlata is hibás. Talán valami freudi elszólás is lehet abban, hogy a Naphoz hasonlítja a nőt, pedig nem kell asztrológusnak lenni ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, a Nap mindig is a férfiasság szimbóluma volt. De nem tévedek a miszticizmus labirintusába, még csak az kéne!
Az az igazság, hogy ki vagyunk szolgáltatva. Lev Nikolajevics Tolsztoj igazul és szépen megírta ezt az Anna Karenyinában és a Kreutzer szonátában – látja, a művészet mindig győzedelmeskedik a sivár okoskodás fölött!
Nekünk saját egzisztencia kell, és saját nyelv. Ez utóbbit lesz nehezebb megalkotni, hiszen sok ezer éves lemaradásunk van, egyelőre nem is lehetséges másképp beszélni és írni, mint ahogy megtanultuk a férfiaktól, mégis ki kell tűznünk magunk elé azt a célt, hogy megalkossuk a magunk irodalmát, azt a beszédmódot, amely inkább megfelel az érzéseinknek.
Kérem, ne hagyja el Magát, egyen rendesen, és vegyen kabátot ebben a cudar időben! Láttam a fényképét az újságban. Hogy lehet félmeztelenül rohangálni októberben? Más se hiányzik, mint egy tüdőgyulladás! Szergej, ne hagyjon kétségek között hányódni, arra kérem, mielőbb válaszoljon, mert belehalok én már ebbe a tehetetlenségbe!
Ilma Vronszkaja
draga ilma stop huszonhetediken delutan hatkor az angletyer szalloda halljaban varom stop szeretem stop jeszenyin
Ilma Vronszkaja: Egy Dzsajadéva-sorra
”Kéj tetejére felérve alél el a szívem, a testem, a lelkem”
Összeszorítva a comb, egeket karoló csupa zsongás.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Nyílik az ajkam - nézd, epedőn a virágra borul!
Hallgat a képzelet, ám kiszakítja magát a világból, a csöndből.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Égő színek szárnya az égő hangra hajol, beleolvad.
Százezer évig ringasson simogatva, mi él.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Fénybe szaladnak az árnyak, léptük a napba csörren.
Nektárt szürcsöl az éj és izzó arcokat ölt.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Kedves Szergej Alekszandrovics Jeszenyin!
Már a megszólítás is nehezemre esik, nem őrültem meg, ne higgye azt, kérem, nekem semmi dolgom már Magával nincsen, hogy is lehetne egy halottal dolgom, ne beszéljen már ilyen butaságokat a fejemben.
Most veszem észre, hogy azért néha sajnos pontot is kell tenni, és megértem azt a költőbarátomat, aki talán a legnagyobb zseni, persze, csak utánad, édesem. Ez a költő sose tesz ki egyetlen jelet se a szavai közé, mert minek is a jelek, a gondolkodásunkban nincsenek pontok meg vesszők, meg felkiáltójelek! Nevetséges. Talán azt gondolja a másik, az a Pjotr Ivanovics, akit inkább kispolgárnak tartanék, mint nem, és annak is tartok. Mert aki képes olyan hülyeséget a papírra vetni, hogy pontosvessző nélkül nincsen tökéletes mondat; hogy csak a dilettánsok nem használják ezt a gyönyörű jelet - az nemcsak hogy nem normális, de fogalma sincs az emberi lélek hullámzásáról. Menjen a francba az ilyen okoskodó ripacs. Menjen az irodalmi szalonokba, és ott adja elő magát, mert semmi másra nem jó, mint arra, hogy az asszonyokat megnevettesse, azután pedig szépen tönkre tegye. Fogalmam sincs, hogyan jönnek belőlem a mondatok. Valaki belemászott a fejembe, és nem akar kijönni, egyetlen szerelmem, hogyan mondjam el magának azt a szörnyű hírt, hogy meghalt, hogyan? De előbb még arra is magyarázatot kell adnom, miért nem mentem el, hogy találkozzam Magával abban a visszataszító szállodában. Mondja, maga direkt azért utazott Pétervárra, hogy agyongyötörjön engemet? Mi a fenének nem maradt Moszkvában, hogy ott gyilkolja meg magát, milyen furfangos kegyetlenség lökte ide?
Nem igaz, hogy nem voltam ott. Még jóval korábban is érkeztem, mint megbeszéltük. Szergej Jeszenyin, milyen gyönyörű név is ez. Csak az a baj, hogy túlságosan egyhangú! Nem számítom ki, hogy számmisztikai szempontból mennyi is az annyi, mert most látom csak először, igen, mintha most tekintenék legelső alkalommal a nevére! Túl sok az e betű! Hát akkor ezért! Íme itt a magyarázat! Íme megleltem a kulcsot az igazság kapujához, mindjárt bele is illesztem a zárba, azután belépek, nyikorog az ajtó, meg kell olajozni a zsanért. Valakinek majd szólok, ne nyikorgassa már az agyamban az igazság kapuját, mivelhogy egyáltalán nem is akarok én oda bemenni, mert engem semmi se untat jobban az igazságnál! Felkiáltójel!
Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes Szinét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből s elveszti »tett« nevét. Nem ez akart eszembe jutni, de most már mindegy.
Készültem én, hogyne készültem volna! Kiraktam legalább öt toalettemet az ágyamra, de nem tudtam kiválasztani, mit is vegyek fel. Mert egyiket túl kihívónak találtam, másikat ellenkezőleg, oly visszafogottnak, de nem ragozom ezt tovább! Egy hülye amerikai filmben láttam azt a jelenetet, amit ekkor leutánoztam. Hátat fordítottam az ágyamnak, elővettem egy zsebkendőt, és a fejem fölött odadobtam az ágyra, mintha a trevi kútba aprópénzt; direkt kis tével írom, mert trének tartom, gusztustalannak azt a teatralitást, akárcsak az operáikban, amelyektől kifordul a gyomrom. Ha csak meghallom Verdi nevét, vagy a piperkőc Pucciniét, valósággal émelyegni kezdek, sajnos nagyon utálom az olaszok szépelgését.
Volt a faluban egy vallásos ember, Iván atya. Azt mondja nekem: Tatjana, a fiad Isten kiválasztottja, nyilatkozta édesanyád, egyik újságban. Na, ezt tényleg nem bírom az oroszokban, a miszticizmusuk az agyamra megy, a babonaság úgy keresztülszövi ennek a beteges népnek a gondolkodását, hogy már semmi mintát nem lehet kivenni attól a rengeteg csomótól. Nem érdekel a fogalmazás, nem érdekel a költészet, mert kinyírtad a szerelmemet, Te undorító Drakula! Ezt a nevet csak a Te kedvedért írom le, magamtól én sose tenném. Nem magyarázkodom, mert nincsen kinek.
A zsebkendőm a szürke szoknyára esett, majd fehér sima blúzt veszek fel , és bordó kalapot, bordó cipőt, az megfelel az alkalomra. Jaj, csak színben megfelelő táskám nincsen! Ilyen ostobaságokon ettem magamat, de nem is csoda, hiszen életem legfontosabb eseményére készültem.
Fél órával előbb érkeztem az Angletyer szálloda elé, mert én mindig előbb érkezem, mint kellene. A költészetem is előbb érkezett meg ebbe a provinciális orosz irodalomba, nem is fogja azt senki megérteni, csak Maga, egyetlen szerelmem. Meggyilkolta a lírámat, de nem baj, több is veszett itt meg ott, mindegy.
Leültem egy padra, szemközt az Angletyerrel, és vártam. Nem volt bennem semmi, ahogy most visszaemlékszem, csak arra figyeltem, nehogy rossz helyre üljek a padon, nehogy foltot ejtsen rajtam valami. Tisztának szerettem volna látszani, ez a mániám, a tisztaság! Ugye, milyen eszeveszett idealista vagyok? Csend volt. Senki se járt arra, és sajnáltam, hogy nincs a közelben egy templom, mert elfogott a vágy, hogy elmondjak egy miatyánkot, aztán csak mosolyogtam magamon.
Akkor megláttam ahogy befordult a sarkon. Vörös ingben volt, szürke nadrágban. Csúnya volt. Ide-oda dülöngélt, mint egy vénséges vén hajléktalan, alig bírt elkacsázni a szállodáig. Tudtam, hogy nem megyek be. Nincsen dolgom evvel a visszataszító alakkal, akiről minden elmondható, csak az nem, hogy tisztaság sugározna róla szanaszéjjel a nem is tudom milyen proszpekten. Nem tudok tájékozódni, már elfelejtettem az utca nevét. Én a saját házunkban is képes vagyok eltévedni, mert mindig magamba nézek és nem a lábam elé.
Az újság úgy fogalmazott, hogy december 28-án találták meg a holttestét – épp a húgom születésnapján! - a szállodai szobában, a fűtőcsövekre akasztotta fel magát a jegyzőkönyv szerint. A szobában megtalálták saját vérével írt búcsúversét. Testét a boncolás után Moszkvába vitték, ahol december 31-én koporsóját körbevitték Puskin szobránál a Tverszkij bulváron. A Vagankovszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra.
Jól van. Ha ott, akkor ott. Befejezem ez a levelet, mert nagyon kimerültem Magától. Majd legközelebb megírom, milyen volt a születésnap, és erőt is fogok venni magamon, hogy elküldjem néhány versemet. De csak akkor, ha megígéri, hogy kritikát nem mond.
Ilma Vronszkaja
Ilma Vronszkaja hátrahagyott versei
Levél
lement a nap elcsitultál bennem
már nem ijeszt pillantásod nem
ébreszt reményt késő van sötét
van csend van mikor először ol-
vastalak úgy éreztem megtudhatok
rólad valamit amit nem tudok mert
nagyon hinni akartam és amikor
képzeletben az utcán sétáltunk és
később is valahányszor hallottalak
úgy tet-
szett elvezetsz engem az ismeretle-
nig és el is vezettél csakhogy utun-
kat mindig más irányba fordítottad
szinte észre se vettem már hozzám
értünk s érintésünk nyomán egyre
bizonytalanabb lett az eredeti szán-
dék hogy megismerjelek és túlontúl
veszélyes hogy magamba lássak
Babilon
Összeolvadna bár ezzel a sok
húron pendülő zenével, csodaváró
lobogással tömérdek, ártó
indulatom, és szorongó énekem
csak lágyan, mintha óvatos
ujjak szaladnának ékírásos
kőtáblán, sodródnék öntudatlan
valami mesében épült város
főterére, ahol kék falakkal
csengne össze a tekintet, és kék
árnyak visszhangja takarna,
lennék kiűzve, fűzve suttogásra
szavaim, sorsotokra életem.
tudom, hazaérnék.
Alig érezhető
selymes szabadság ez alig
érezhető könnyű nyári ruha
mit fogvacogva próbálsz ezen
a nyirkos éjjelen illeghetsz
lúdbőrző testtel a tükör
előtt tipeghetsz odakint a
hóban ennyi bájjal akár tánc-
ra perdülhetnél hívhatnád a
könnyű szavakba tekert hol-
takat megbeszélnél velük egy
randevút hisz úgyis csak
velük társalogsz kik fehér
dunna alatt tán most is for-
golódva rikácsolnak őrjöngnek
szelíden motyognak mondják
a magukét hát figyelj vála-
szolj és reménykedj tán
nemsokára mások is követnek
tán fordul az évszak
Azért jöttem
Azért jöttem, hogy nézz meg engem.
Nem vakoskodom itt tovább.
Alig érintem, már elejtem
Arcotok kényes gyöngysorát.
valahol hever elhagyottan.
Pedig hogy óvtam azelőtt!
Dobozba tettem, csillogtattam.
Magamra fűzöm a levegőt.
A teljesség végtelen pillanata
ez így tökéletes hozzátenni esetleg
elvenni belőle az istenért se gyö-
nyörködjünk hát művünkben hunyjuk le
szemünket látva lássunk és szívünk-
be megváltó közöny szökken mind
hűvösebbek leszünk és összeolvadunk
a mindenséggel nem ostromoljuk
magunkat otromba kérdésekkel nem agya-
lunk ki pirospozsgás elméleteket nem
gyötrődünk a kétely nem marcangolja
zsenge lelkünket már nem rimánkodunk
nem félünk szavainktól nem húzzuk ke-
resztül számításainkat a fehér papír
láttán nem rándul görcsbe a gyomrunk
nem élvezkedünk nem latolgatunk a
titokzatos erők nem kerítenek hatal-
mukba teszünk az ihletre és nem űzzük
magunkat a vezeklés sivatagába nem zu-
hanunk alá kecses albatrosz szárnyain-
kon a képzeleten és mind hűvösebbek
leszünk és nem mondunk nemet
Távozás
nem volt könny se zsebkendőlengetés
izgató mütyürök olcsó díszei a szív-
nek szomorkás mosoly nem csillogott
kihívóan és bársonyos fájdalom pa-
lástja nem burkolt kicsinyke szavakat
hogy nahát ah jaj ó akkor ékesen nem
tárta szárnyait az adakozás és anyás
szavak helyét szél szórta szét és
egész nap zuhogott és nem becézett már
semmi indulat és a szív otthon volt
egyedül nem adott magára de tiszta volt
nagyon tiszta volt
Búcsú
Az emlékek praktikus bőröndben.
Még könnyű vagy. Csaknem emelkedett.
Körben a tér: csupa semmiség.
Néhány kórházszagú bútor, fehér szekrény, ágy.
Már nem tudod, mindez mire való.
Miért hasít a fény a homályba.
Miért vérzik a levegő.
És miért szivárog a sebből annyi por.
Nem fenyeget, nem hiteget senki.
A könyvedbe bújsz.
Aztán a nyirkos tenyér.
Aztán a vastag ajak nedvesen csúszik
Az ablaküvegen.
A virágot az erkélyen meglocsoltad.
Tegnap még ki mertél menni.
Ó éj, ó éj
Montázs T.S. Eliot verseiből
Ó éj, ó éj.
Mind eltűnnek az éjben.
Könyörögj értük,
Akik választottak s szembeszálltak,
születés, meghalás között
Ez álomjárta félhomályban
Világosságuk felragyog,
Könyörögj értük.
Feszültség ideje ez.
Magányosság helye.
Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat,
Könyörögj értünk most és születésünk óráján.
Könyörögj értünk.
Azt gondolom,
Patkány-közben vagyunk.
Itt vesztek el a holtak csontjai.
Léptek visszhangja az emlékezetben.
Tudjuk, mi a kényszer, a kínzás.
Tudjuk, mi az elnyomás, az erőszak.
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak és mi velük megyünk.
Ó éj, ó éj.
Mind eltűnnek az éjben.
Könyörögj értük,
Akik egyedül maradtak fegyvertelen
Rettegésükkel, fölösleges tudásukat
Szentségként hordozva,
Akik tudták, mi a kényszer, a kínzás,
Tudták, mi az elnyomás, az erőszak.
Ó éj, ó éj.
Könyörögj értük.
VÉGE
*Ezt a verses regényt (hangjátékot) 2010. július 2. 20:22-tól 2010. július 14., 3:17-ig
írtam a facebook közösségi oldalon.
http://www.facebook.com/profile.php?id=100000481617573&v=app_2347471856#!/notes.php?id=100000481617573&start=50&hash=e32b7311d6810b3f62cbf92e5cd261db
